Múlt kedden, dacolva a szemerkélő, de annál jobban eláztató esővel, fogtam a babakocsiban alvó Csibét, nagy levegőt vettem, és elmentem a Paris des Chefs nevezetű eseményre. Nem fűztem hozzá sok reményt, hogy a standok között kormányozva egy négykerekű járgányt, bármit is tüzetesebben meg tudok nézni, de a tudat, hogy leküzdöttem minden hátráltató tényezőt, máris jobb kedvre derített.
A rendezvényen igazi nagyágyúkat, csillagos és csillagtalan séfeket lehetett látni-hallani élőben, sokukat főzni, alkotni is. Nos, erről a részéről maradtam le, nem tudtam meghallgatni végül egy előadást, sőt annak egy részletét sem, mert akkor felébredt Csibe. Segített összegyűjteni pár szórólapot, vettünk házi készítésű, szardellamentes tapenade-ot és kapott az árustól egy adagnyi puha, sós és magvaváló (!) fekete olajbogyót. Az utóbbi tulajdonságának, mármint, nem annak, hogy fekete, hanem annak, hogy könnyen lehetett magozni, nagyon örültem. Csibe mindjárt neki is esett. (Megjegyzem, örültem a szardellamentességnek is, évek óta erős küzdelmet folytatok, hogy megszeressem a tengeri herkentyűket.) Egy másik pultnál kínálgattak becsomagolt egyadagos csokoládét, de büszkén mondtam, hogy ó nem, köszönöm, ő inkább olajbogyózik. Persze könnyen beszéltem, a gyerkőc a babakocsiból nem látott a pult tetejére, nem tudhatta, miről marad le.
A Staub cég standjánál beneveztünk egy játékra, régi vágyam egy igazi, színes, öntöttvas cocotte. Jövőre benevezek az asztalterítési versenyre is. Egy stand, ahol abroszok, evőeszközök, különféle tányérok, poharak állnak rendelkezésre, hogy ki-ki elkészítse a saját ízlésének megfelelő terítéket. Sorszám, fotó, nevezés. Azt hiszem nem alvásidőben megyek, vagy addig edzzük a gyerkőcöt és jövőre ő is indul.